Márkajelzés, legyél egyedi! 

 

Évezredes múltra tekint vissza az a szokás, hogy a kézművesek, a termelők az árujuk azonosítása érdekében azokat egyedi jelekkel látták el. S évszázadokkal ezelőtt a középkori céhekkel jelent meg a mesterjegyek, a porcelánjegyek és más azonosítók alkalmazása.

A mesterjegyek kialakulása egyesek szerint, már jóval a céhek előtt a római időkben kezdődött, vannak elméletek, amelyek a nemesi címerek kialakulásához, azok mintájára történő eredet azonosításként említik meg a kezdeti használatot.  A harcászatban először angol és francia lovagok használtak az első keresztes háborúban a téves vérontás elkerülése érdekében, ugyanis a lovagok egész testét teljes páncélzat fedte. A márkajelzésekről általában elmondható, hogy a megkülönböztetésre, egymástól függetlenül is egyszerre több területen kezdet kialakulni.

A középkorban először az ötvösök használtak mesterjegyeket, aztán a kőfaragók az általuk faragott köveket kőfaragójegyekkel látták el. A kereskedők, kalmárok, pedig a saját árujukat, tulajdonjegyekkel jelölték meg. Ehhez hasonló jelek voltak a gazda jószágain alkalmazott metszett, lyukasztott vagy égetett billogok is, amiből a brand kifejezés is ered. A „márkajelzések” használata, minden egyedi, vagy saját dologra kiterjedt. A házakat (téglákat) és az árucikkeket is a tulajdonosuk vagy készítőjük gyakran jelölte meg egyszerű jelekkel (házjegyek, ötvösjegyek, kovácsjegyek, fazekas jegyek), ezek az adott mesteremberhez kötődő minőség és egyediség, egyfajta védjegyeivé váltak.

A mesterjegyek terjedése, a XXIV. századtól a többi polgárt is, arra ösztönözték, hogy ők is megalkossák a saját szimbólumaikat. Ezeket általában házjegyeknek nevezték, mert rendszerint a polgári ház homlokzatára helyezték. A mesterségjegy használata az apáról a mesterséget öröklő fiúra szállt át. Ezeknek a családra jellemző szimbólumoknak az alakja, a kor divatja szerint néha kicsikét módosult. Ezek a „márkajegyek” általában színtelenek voltak, vagy a színük nem töltött be jelentésformáló szerepet, mégis fontos jelképeknek számítottak, mert a használatuk állandó jellegű és öröklődő volt.

 

Mesterjegyek, márkajelek formai világa

 

Az őskori ember által használt jelek a megfigyelt természeti jelenségekhez kapcsolódtak.  Ezek többnyire nagyon egyszerűek és sematikusak voltak, nap és a csillagok alakja jelent meg bennük, de lehetett fúrt lyuk vagy a kígyózó, hullámzó mozgás képe is. A legkorábbi szimbolikus jelnek, a körbe húzott keresztet és a rombusz alakot tartjuk.  Az ősidők formarendszere, elsősorban a varázsláshoz és az ősember hiedelemvilágához kapcsolódott.

Az elszórtan ma is élő természeti népekhez hasonlóan a mágia volt jellemző az ősember hitvilágára. A mágia szerint létezik egy láthatatlan erő, amely mindenütt jelen van, ennek az erőnek a megismerésére és uralására törekedett az őskori ember. A puszta megfigyeléseken alapuló meggyőződéseiknél, sokkal többre becsülték a rájuk hagyott történeteket, mítoszokat. A természetfeletti erőket is ilyen történetekkel próbálták befolyásolni, ezt szolgálták a szertartások és többek között a barlangrajzok is. A mágikus világkép nemcsak a természeti emberre, de a gyerekek képzeletvilágára is jellemző. Dolgokat, tárgyakat vagy akár ismert személyeket is a képzeletükben emberfeletti hatalommal ruháznak fel. Ezektől az elképzelt gyermeki történetektől, már csak egy lépés a mítosz, azok a történetek, amelyek megalapozták az emberiség kultúráját.

A középkori elterjedéssel párhuzamosan, mesterségenként és tájegységenként is elkezdődött az emberek által használ jegyek rendszerének a kialakulása. A mesterjegyek tekintetében ma a szakértők megkülönböztetnek ókori vagy kora középkori vonalas alakzatokat, a pajzs alakokba foglalt középkori stilizált jeleket, és a késő középkori képszerű jeleket (például a Kasza, a Kard, Életfa, az Ökörfej, a Kulcs vagy az Olló alakúakat.

A használati eszközökre kerülő jelzések másik csoportja, amit a magyar hagyományokban is felfedezhetünk a népi díszítések. Itt az egyedi díszítések, a szépítő szándék mellett századokon keresztül magukban hordozták az áldó, védő és a szerelmes üzeneteket, a boldogság és a szerencse jelképeit. Tudjuk, hogy a magyar népművészetben a tulipán is a szív jele, így Csokonai Vitéz Mihály verse, a „Tartózkodó kérelem” is, melynek első változata még a „Tulipánthoz” címet viselte, így írja újra ezt a szimbólumot.  A faág és a fa mint az ,,Életfa" jele az egészségre és az öröklétre utalt, a Nap és a csillagok a boldogságot és a fényes jövőt jelképezték.

Így nyugodtan elmondható, hogy amióta az emberiség létezik, a saját alkotások, a saját világok azonosítására mindig használt, valamilyen jegyet, szimbólumot, amit az általa készített, vagy általa használt tárgyakba, mint márkajelek bekerültek.