A márkajelzés története

A márkajelzés története

Márkajelzés, legyél egyedi! 

 

Évezredes múltra tekint vissza az a szokás, hogy a kézművesek, a termelők az árujuk azonosítása érdekében azokat egyedi jelekkel látták el. S évszázadokkal ezelőtt a középkori céhekkel jelent meg a mesterjegyek, a porcelánjegyek és más azonosítók alkalmazása.

A mesterjegyek kialakulása egyesek szerint, már jóval a céhek előtt a római időkben kezdődött, vannak elméletek, amelyek a nemesi címerek kialakulásához, azok mintájára történő eredet azonosításként említik meg a kezdeti használatot.  A harcászatban először angol és francia lovagok használtak az első keresztes háborúban a téves vérontás elkerülése érdekében, ugyanis a lovagok egész testét teljes páncélzat fedte. A márkajelzésekről általában elmondható, hogy a megkülönböztetésre, egymástól függetlenül is egyszerre több területen kezdet kialakulni.

A középkorban először az ötvösök használtak mesterjegyeket, aztán a kőfaragók az általuk faragott köveket kőfaragójegyekkel látták el. A kereskedők, kalmárok, pedig a saját árujukat, tulajdonjegyekkel jelölték meg. Ehhez hasonló jelek voltak a gazda jószágain alkalmazott metszett, lyukasztott vagy égetett billogok is, amiből a brand kifejezés is ered. A „márkajelzések” használata, minden egyedi, vagy saját dologra kiterjedt. A házakat (téglákat) és az árucikkeket is a tulajdonosuk vagy készítőjük gyakran jelölte meg egyszerű jelekkel (házjegyek, ötvösjegyek, kovácsjegyek, fazekas jegyek), ezek az adott mesteremberhez kötődő minőség és egyediség, egyfajta védjegyeivé váltak.

A mesterjegyek terjedése, a XXIV. századtól a többi polgárt is, arra ösztönözték, hogy ők is megalkossák a saját szimbólumaikat. Ezeket általában házjegyeknek nevezték, mert rendszerint a polgári ház homlokzatára helyezték. A mesterségjegy használata az apáról a mesterséget öröklő fiúra szállt át. Ezeknek a családra jellemző szimbólumoknak az alakja, a kor divatja szerint néha kicsikét módosult. Ezek a „márkajegyek” általában színtelenek voltak, vagy a színük nem töltött be jelentésformáló szerepet, mégis fontos jelképeknek számítottak, mert a használatuk állandó jellegű és öröklődő volt.

 

Mesterjegyek, márkajelek formai világa

 

Az őskori ember által használt jelek a megfigyelt természeti jelenségekhez kapcsolódtak.  Ezek többnyire nagyon egyszerűek és sematikusak voltak, nap és a csillagok alakja jelent meg bennük, de lehetett fúrt lyuk vagy a kígyózó, hullámzó mozgás képe is. A legkorábbi szimbolikus jelnek, a körbe húzott keresztet és a rombusz alakot tartjuk.  Az ősidők formarendszere, elsősorban a varázsláshoz és az ősember hiedelemvilágához kapcsolódott.

Az elszórtan ma is élő természeti népekhez hasonlóan a mágia volt jellemző az ősember hitvilágára. A mágia szerint létezik egy láthatatlan erő, amely mindenütt jelen van, ennek az erőnek a megismerésére és uralására törekedett az őskori ember. A puszta megfigyeléseken alapuló meggyőződéseiknél, sokkal többre becsülték a rájuk hagyott történeteket, mítoszokat. A természetfeletti erőket is ilyen történetekkel próbálták befolyásolni, ezt szolgálták a szertartások és többek között a barlangrajzok is. A mágikus világkép nemcsak a természeti emberre, de a gyerekek képzeletvilágára is jellemző. Dolgokat, tárgyakat vagy akár ismert személyeket is a képzeletükben emberfeletti hatalommal ruháznak fel. Ezektől az elképzelt gyermeki történetektől, már csak egy lépés a mítosz, azok a történetek, amelyek megalapozták az emberiség kultúráját.

A középkori elterjedéssel párhuzamosan, mesterségenként és tájegységenként is elkezdődött az emberek által használ jegyek rendszerének a kialakulása. A mesterjegyek tekintetében ma a szakértők megkülönböztetnek ókori vagy kora középkori vonalas alakzatokat, a pajzs alakokba foglalt középkori stilizált jeleket, és a késő középkori képszerű jeleket (például a Kasza, a Kard, Életfa, az Ökörfej, a Kulcs vagy az Olló alakúakat.

A használati eszközökre kerülő jelzések másik csoportja, amit a magyar hagyományokban is felfedezhetünk a népi díszítések. Itt az egyedi díszítések, a szépítő szándék mellett századokon keresztül magukban hordozták az áldó, védő és a szerelmes üzeneteket, a boldogság és a szerencse jelképeit. Tudjuk, hogy a magyar népművészetben a tulipán is a szív jele, így Csokonai Vitéz Mihály verse, a „Tartózkodó kérelem” is, melynek első változata még a „Tulipánthoz” címet viselte, így írja újra ezt a szimbólumot.  A faág és a fa mint az ,,Életfa" jele az egészségre és az öröklétre utalt, a Nap és a csillagok a boldogságot és a fényes jövőt jelképezték.

Így nyugodtan elmondható, hogy amióta az emberiség létezik, a saját alkotások, a saját világok azonosítására mindig használt, valamilyen jegyet, szimbólumot, amit az általa készített, vagy általa használt tárgyakba, mint márkajelek bekerültek.

A céhek, az egyedi munkák jelölése

A céhek, az egyedi munkák jelölése

A céhek, a minőség garanciái

 

Fontos eredete az emblémázásnak, a tárgyak egyedi azonosító jegyekkel való ellátásának a középkori céhek működése. Szabály és hagyomány rendszerük még ma is követendő példa lehet a brand építéshez és egy-egy új termék márkázásához.

A középkorban a kézművesség egyes ágazataiból, egy szakma vagy bizonyos esetekben rokon szakmák szerint a városokban, hogy jól elkülöníthetők legyenek az egyes tevékenységek céhek alakultak ki. Az önkéntesen szerveződött társulások, egyúttal érdekvédelmi és érdek-képviseleti szervek is voltak.

Milyen elvek és szabályok azok, amik ma is hasznosíthatók a céhes működésből?

Céhes szimbólumok

Privilégium: Egyedi belső szabályrendszereket alkalmaztak, amelyek így célokat jelöltek ki és biztosították az optimális működést. Ezt hagyták jóvá külső szervek, ez garantálta a működést. - A céhek működését, az időnként megújítandó privilégium, tette lehetővé. Azért, hogy a munkavégzéssel és az előállított termékekkel ne legyen gond, belsőszabályozóként a céhszabadalom alapján, az articulusok, azaz a testületileg hozott határozati pontok szigorú rendje szerint működtek a céhek.

Céh láda

Szabályok és dokumentálás: A saját történetek megőrzése és a statisztikai adatok tették lehetővé, a folyamatosságot és a tudás, hagyományok átadását. - A céhek szigorú szabályrendszeréhez tartozott a megfelelő dokumentálás is: naplót és könyvelést vezettek. A kérelmek, beadványok készítéséhez ügyvédet, a céhes események, ülések, a pénztárkönyv, s az egyéb iratok vezetéséhez, pedig jegyzőt alkalmaztak. Ezek a szakemberek is természetesen a céhek soraiból kerültek ki. A céhek legfontosabb szabályaikat, irataikat a kétkulcsos céhládában, vagy pénzes ládában őrizték, amiben az uralkodó által is elismert saját pecsétet is tartották. A „Láda” az egész céh jelképe volt, ez őrizte a céhvel kapcsolatos legfontosabb lejegyzéseket.

Minőség és az árak: A céh működését az elvárt minőség és az ehhez tartozó árak kettősége garantálta, ami felett gondosan őrködtek. - Pontosan szabályozták és felosztották a piacokat is a céhek, a működésükkel. Körzeteikben meghatározták az iparosok számát a betelepülés meggátlásával és a nehezített mestervizsgai követelményekkel. Az adott piacon pontosan meghatározták az elvárt minőséget és az ehhez tartozó árakat is limitálták. A céhben elkészült termékek ellenőrzése a bejárómester feladata volt.

Vándorkönyv

Tanulás és a mesterremek: Ahhoz, hogy valaki részese legyen egy céh működésének, és taggá válhasson, nagyon komoly kritériumai voltak. Megalapozott tudás és az azt prezentáló termék nélkül, ez nem volt lehetséges. - Régen az inasok az idősebb, mester fokozatú szakemberektől tanulták, vagy inkább lesték el a szakma fogásait. Nem volt valódi tanítás, hanem az inas megfigyelése, az információk feldolgozása, majd fejlesztése határozta meg, hogy kiből milyen mester válhat. Az előre megbeszélt inasévek letelte után ,,szabadulhattak fel" a jelöltek. Ezután kötelezően a tanulók vándorolni mentek, ezt befejezve és hazaérve ,,mesterremeket" készítettek. Mindezek után volt csak lehetőségük arra, hogy megnyithassák saját műhelyeiket, - vagy az akkori divat szerint egy, a szakmából megözvegyült asszonyt véve el feleségül jutottak műhelyhez. Minden új mester elkészítette a saját, kézre álló szerszámait és így folytatta, vitte tovább a szakmát.

Mesterlevél

Vándorkönyv és mesterlevél: A céhhez való csatlakozásnak, hogy tartsák a minőségi elvárásokat és megfelelően folytatható legyen a hagyomány különleges feltételei voltak.-  A mester jelöltek elbírálását a céh vezetője, az (atyamester) és két céhtag jelenlétében történt. A mestervizsgára csakis a vándorlást követően kerülhetett sor, melyet a legény a vándorkönyvével, (wanderbuch-hal) tudott bizonyítani.  Az, aki nem gyűjtött széleskörű tapasztalatokat a szakmájára vonatkozóan, így nem tudott hozzájárulni az adott céh fejlődéséhez, nem lehetett mester. Sikeres vizsgát követően, elismerésként viszont díszes oklevelet, úgynevezett mesterlevelet kaptak a próbákat kiálló legények.

A céh mesterjegy használata: Egy adott céh, büszke volt az általa képviselt hagyományokra, technológiákra, amit a termékeinken is feltüntettek. Ezek voltak az első márkajelzések. - A céhben készült termék hitelesítésének fontosságára jellemző, hogy a kora középkortól, - először az ötvösöknél jelent meg - a 14. századtól fogva elterjedt, majd később kötelező volt a céhmester előtti bemutatása termékpróbára. A céhmester jóváhagyása, a sikeres próba után beütötte az adott tárgyba a céh mesterjegyét, és a minőségi tanúsítványként szolgáló próbabélyegzőjét. A céhes mesterjegy-beütőt később felváltotta a saját mesterjegy beütők alkalmazása, - az ötvösöket követően előbb a kőfaragóknál, majd a fegyverkovácsoknál.

Céhgér